McCain szenátor nyilatkozatából, ahol Orbánt Putyinnal ágyba bújó neofasisztának nevezte, kiderült, hogy már az amerikai jobboldalt is a magyar, de legalábbis a nemzetközi baloldal pénzeli. 2008-ban Orbán Viktor még a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott a szenátorról, aki nem sokat változtatott a politikai nézetein, ellentétben a nála jóval sikeresebb magyar miniszterelnökkel*. Orbán nagy pálfordulása ez az „illiberális demokrácia”, de rengeteg kisebb köpönyegforgatás jellemezte már ezt a rezsimet. Lehetséges, hogy a pálfordulások gyakorisága fordítottan arányos a demokráciával? Lehet, hogy a folyamat végén már két soron belül lehetséges lesz irányt váltani:
Egy a jelszónk: tartós béke,
állj közénk, és harcolj érte?
A toleráns liberalizmus és az illiberalizmus azonban nem a skála két végpontja. Egyáltalán, fogalmi zűrzavar uralkodik a világban, de kiváltképp Magyarországon. Blogunk arra vállalkozik, hogy ezt enyhíteni fogja. Ahogy Ellen DeGeneres mondta 2007-ben: „aim lower”, hát mi is alacsonyra célzunk. Názáreti Jézusnak is csak tizenkét rendszeres hallgatója volt, amikor el akart oszlatni némi fogalmi zűrzavart - úgyhogy minekünk tíz olvasó is elég lesz egy-egy posztra, akkor már hasznosnak fogjuk érezni magunkat. Neki persze könnyebb dolga volt: mi magunk is csak lassan bogozzuk ki a lényeget, Jézusnak meg minden eleve rendelkezésére állt.
Ebben az első írásban elkezdem keresni a választ arra, hogy miért jogos szembehelyezkedni az illiberalizmussal. Az olvasót azonban ne rémissze el a látszat: később még fogjuk az ellenzéket is boncolgatni: blogunk nem elsősorban Orbán-ellenes, hanem demokráciapárti. De azért hadd kezdjük mégiscsak Orbánnal.
* * *
Nincs sok értelme elméletileg érvelni a diplomáciai párbeszédben. Amikor Orbán Viktor Oroszországot és Törökországot hozza fel követendő példaként, akkor nem egyszerűen új víziója van: gesztust tesz, a külpolitikai porondon helyezkedik. Magyarország nem éppen az átláthatóság Mekkája, úgyhogy csak tippelni lehet, hogy miért helyezkedik a kormány kelet felé, de téves úton jár az, aki az orbáni filozófiában feszes logikai szerkezetet próbál felfedezni. Ezt a filozófiát inkább a Fidesz politikáját irányító, eléggé bonyolultnak tűnő érdekhálózat megértése céljából érdemes tanulmányozni.
Jobb kiindulópont az, hogy miért kell kitartanunk a liberális demokráciák mellett. Azért, mert ebben a csapatban játszunk. Magyarország az alapítása környékén elköteleződött a Nyugat mellett (még ha a korona egyik fele bizánci is), és bár időnként egyes vezetői az Oszmán vagy az Orosz Birodalomhoz fordultak segítségért (általában más vezetők ellenében), hosszú távon, úgy tűnik, Nyugat-Európa és az Egyesült Államok nagyobb szabadságfokot, a demokrácia mélyebb kultúráját tudták létrehozni, mint bármely állam tőlünk keletre.
Magyarország két népszavazáson döntötte el, hogy a NATO és az Európai Unió tagja akar lenni. Ez közvetlen demokrácia, tehát erősebb legitimáció, mint egy 2/3-os parlamenti határozat, és alapvető szakítást jelentene ezeknek a döntéseknek a visszacsinálása. Most már liberális demokráciaként kell megoldanunk a problémáinkat. Ahhoz, hogy tényleg kikerüljünk a liberális demokráciák világából, a NATO-ból és az EU-ból egyaránt ki kellene lépnünk.McCain, a keményvonalas republikánus szenátor ezért csattant föl azon, hogy nem a legfelkészültebb diplomata vezeti majd a magyarországi nagykövetségüket: ha Orbán Viktor komolyan gondolja, amit beszél, az előbb-utóbb a NATO-val való szakítást vonja maga után.
Hiába korrupt, sikertelen, válságos az Európai Unió politikája, nekünk mégis hallgatnunk kell az onnan érkező kritikára. Fontos, hogy ott jó legyen a sajtónk. Nem lehet hibáztatni az Európai Unió sajtóját: ha komolyan rászólnak az országra, akkor kettőt hátra kell lépni, és meg kell oldani, hogy a külföldi sajtó ismét jókat írjon rólunk. Azért ez a legfontosabb, mert az Unió kizárólag csapatként képes működni. Az egyéni kezdeményezések csak akkor működnek, ha az egész csapat elfogadja őket.
Nem kizárólag Magyarországon létezik ilyen tendencia. Nagy-Britannia éppen most készül korlátozni a bevándorlást; Törökország NATO-tag, mégis az illiberalizmus példaképévé vált - és még sorolni lehetne az intő jeleket. A liberalizmus csökkentése időnként szükséges lehet, ahogyan szükséges volt a trösztellenes törvények bevezetésekor, majd a II. világháborúban Nagy-Britanniában, vagy a Negyedik Francia Köztársaság csődje után, mikor De Gaulle bevezette a mai francia alkotmányt. De az ilyesmit nem lehet Európával szemben meglépni.
Az illiberalizmussal szembeni fő érv azonban az, hogy a cél mindvégig a liberális demokrácia. Churchill nem azért volt keménykezű miniszterelnök, hogy élete végéig az maradhasson - ezt bizonyítja, hogy le is váltották, mikor még vége sem volt a háborúnak. De Gaulle, amikor egy népszavazási kezdeményezése elbukott, lemondott a hatalomról. Orbán Viktornak, ha helyes irányba kormányozná az országot, az lenne a célja, „hogy soha többé ne legyen olyan kormányfője Magyarországnak, aki nyugodtan kijelentheti: rajta kívül nincs más alternatíva”. Ilyesmi pedig nem fordulhat elő illiberális demokráciában.
* Rendben, a sikert nehéz mérni, hiszen Orbán Viktor pártjára 2014-ben például ugyanúgy a szavazásra jogosultak 27%-a szavazott, mint McCain-re 2008-ban. Ott ez egy veszteségre volt elég, itt nálunk ez a teljes lakosság 2/3-át jelenti.